Nézz Körül !

A kultúra nagyrészt leépül, visszafejlődik, mert az egyre szaporodó és egyre fejlettebb műholdas adók egyre nagyobb mennyiségben zúdítják az emberekre a szórakoztató, banális, kalandos, butító, eltompító, mindig könnyen emészthető, nem különösebben változatos ócskaságok tömkelegét, mindenhová eljuttatják a végtelenül leegyszerűsített mintákat, elfojtják az egyéni gondolkodást, nem is csak az öltözködésben és a szokásokban, hanem a viselkedési normákban, a kívánatos és követendő mesterséges ideálokban is.

Aki azt állítja, hogy reggelente tök laza, szemernyit sem ideges, és egyáltalán nem tanúsít kötözködő magaviseletet szeretteivel szemben, az szemenszedett hazug. Szerintem.

A háború idején nem a szavak beszéltek, hanem az arcok és a kezek. Az arcokból megtudhattad, segíteni vagy ártani akarnak-e neked a körülötted lévők. A szavak nem segítették a megértést. Az ösztönök közvetítették a helyes információkat. Az éhség visszaveti az embert az ösztönök, a beszéd előtti nyelv szintjére. A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.

Elcseszett huszonegyedik század - odáig fejlődtünk, hogy meghódítjuk a világűrt, miközben a saját földünkön nem tudunk rendet tenni. Mi, a "civilizáció csúcsa", a szofisztikált életvitel megtestesítői, tétlenül nézzük, ahogy hús-vér emberek még ma is kibelezik, lelövik, lebombázzák egymást elvekért, hatalomért vagy néhány száz négyzetméter földért.

Őrült mindenki, kit bűvöl a hatalom igézete. Egy ideig jót akar, aztán egyszerre meghibban, mint a zsidók első királya, Saul. Észbontó káprázata az emberi léleknek az uralkodás, gyönyörűbb, mint a mámor és vérpezsdítőbb a legforróbb csókoknál. Ég tőle a vágy, szétszabdalja a testvér a testvért is érte, de leginkább önnönmagunkat marjuk mindhalálig.

Az uralkodók vajon kiktől orozták el az államot? Végeredményben a néptől. Miután elorozták, örök rettegésben éltek, attól féltek, hogy a gazda észbe kap, és visszaköveteli, amit elvettek tőle. Ezért szüntelenül törvényeket és rendeleteket adtak ki, annyit, mint égen a csillag.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Sokáig azt gondoltam, a kutyák utálják a pórázt, mint ahogy az emberek is, amikor függenek valakitől. Lurkó tanította meg, hogy a póráz hasznos dolog. Kapocs, aminek az egyik végén mi lógunk, a másikon pedig olyasvalaki, aki fontos nekünk. Ez biztonságot ad, s ha hiányzik, akkor megbetegszik a lelkünk.

Az igazi törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. (...) Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok. Meghatározzák, hogy mit tehetsz és mit nem tehetsz, megéreztetik veled a különbséget jó és rossz, szép és csúnya között. Korlátokba szorítanak, bezárnak születés és halál közé, őrködnek fölötted ösztön és lelkiismeret formájában.

Lehet, hogy később kiábrándulunk, és rájövünk, hogy mégsem ő az igazi - de amíg szeretünk, addig a pár napig vagy hónapig, bizonyosak vagyunk benne, hogy "Ő az!" A szerelem élménye ezt az érzést szabadítja föl mindannyiunk lelke mélyéről: Nem vagyok többé félbetépve! Megtaláltam a lelkem másik felét!

Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvű, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.

Azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is (...) fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig - vén bűnösök.

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.

Ha ez vígjáték vagy rajzfilm lenne, a halálukat nem gyászolnák, mert ők csak mellékszereplők. A haláluk csak a történet egy része lenne. Azonban ha egy ember meghal, mindig van valaki, aki megsiratja. Van egy kötelék, ami a születésüktől a halálukig összeköti az embereket. Lehet akár főszereplő, akár mellékszereplő, ez a kötelék bizonyítja, hogy igenis léteztek. A temetés ezen bizonyíték egy lényeges része, ami azt jelenti, hogy az életük nem volt jelentéktelen.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.

A szabad akarat, a képesség, hogy magunk alakítjuk sorsunkat, illúzió csupán. Létünk előre elrendeltetett, s ez ellen felesleges küzdeni. Bizonyos események kivédhetetlenek és megmásíthatatlanok, mint például a halál órája. A jövő nem fokozatosan rajzolódik ki. A lényeget illetően a fő csapásirány már ki van jelölve, és nincs más választás, követni kell. A múlt, a jelen, a jövő egy egységes egészet alkot, amely arra a szörnyű névre hallgat, hogy végzet.

Jó sorsom a fényt és az árnyat
Bölcsen felosztá, rendezé.
Nem ölt meg bennem semmi vágyat,
Örömem` unttá nem tevé.

Ha kell szenvedni: készen állok.
A fájdalom még sírni hajt;
És látva ezt a szép világot,
Még felkiáltok: Édes élni rajt`!

A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét, a boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi zászlót, és azt mondja: - Tessék. Ide sodorta magát az élet.

Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.

Forradalom volt ez is. Egy új korszaknak, a megpróbáltatás új korszakának forradalma. A munka, a bizalom, az újrakezdés forradalma. A megcsalt, de a háború kapujából visszafordult ember forradalma. Sőt, forradalma a rokkant falunak, amely mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

Az Őrangyalok Boltjába nem lehet bemenni, besóhajtani lehet csak nekik, ITT TESSÉK BESÓHAJTANI, ki van írva, akkor azt ők meghallgatják, a kötést, horgolást leteszik, és máris indulnak, ha kell. Ha meg nem kell, szerintük, akkor nyugodtan horgolnak, kötnek tovább.

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh`se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba...!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

És amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj, hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból - és ez nem önzés, ez kötelesség. Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

Nekünk jogunk van újraélni,
Jogunk van sohse félni,
Nem kérdeni, meddig és merre?
Vissza a tengerre.

Törött hajókkal is csak bátran
Bal éjszakákban,
Hajóink szent szél ösztönözze,
Mert csók törte össze.

Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.

       Egyenlőre ennyi 

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat